Néha

2007 április 23. | Szerző: Picúrka |

 Vannak napok, amikre nem is emlékszem. A megszokás jön-megy.

Felkelek, bevergődök a városba, bambulok ki a fejemből a röpke másfél órás utazás alatt. Aztán dolgozom. Haha! Dolgozom. Szinte minden nap ugyanaz. Faxok, futárok, kávégép szerelés, angol nyelv vad tanulása, nyökögés, értetlenkedés. Aztán másfél órás hazaút. Laza 7 óra és otthon is vagyok. És ez másnap és a következőn, és az azután következőn is megismétlődik.

Élvezd a felnőtt életet. Végre felelősségel tartozol, végre te irányítasz! Ja persze, aztán akkor vedd észre, hogy gondolkodni nincs erőd, hogy befásulsz, hogy értetlen – értelmetlen – unalmas lesz az életed!

Szóval akkor csodálkoznak az ember, ha lövöldözések vannak, ha karambolok, ha halálos balesetek, ha a fiatal menyasszony félrelép? Én nem. Már nem.

Nincs élet, nincs szerelem, nincs semmi. Csak a fásultság, a bambulás a buszon.

A provokálás, hogy változzon valami! Talán, néha más…