Doktor Hontalan

2007 január 13. | Szerző: Picúrka |

Mesélek! Sétáltam hazafelé, hideg volt, csillagtalan, sötét és szomorú éjszaka. Nem tett vidámabbá a szobám légköre sem. Persze nem is vártam ezt. Nem kapcsoltam lámpát, nem néztem tv-t, csak hallgattam ahogy szívszaggatóan énekli a srác hogy mindig rólad álmodom! Csukott szemmel is láttam magam előtt. Mosolygott. Azzal a szédítő-bódító mosollyal, amit ha megláttam elvesztem! És most egyedül ismét elvesztem, csakhogy nem oda lyukadtam ki, ahova akkoriban! Most más minden. Hideg az ágy, üres a képkeret, a fiók, egy párna van csak és egy takaró. Mióta elmentél… Rövid és fájdalmas búcsú volt. Hányszor lepergett előttem újra-újra-újra, hogy mit mondtál. Hogy pakolom a cuccaid. A ruháid, a füzeted, a könyved… Nehogy valami itt maradjon. Nehogy újra látni kelljen, nehogy hozzá kelljen érnem a pólodhoz, mert annak sírás lesz a vége! Aztán mégis itt maradtak dolgok. Posta meg még mindig létezik. Csak messze van (kb. 300 méter), és be is kellene csomagolni, az meg idő! Most gyakorolok, szoktatom magam a gondolathoz, hogy te már nem vagy egyedül. (Van valakid és nem én vagyok az!) Hogy hónapok óta már csak ex vagy. Csak egy darabja a múltamnak. Csak egy fejezet az életemből. Valaki akivel megosztottam mindent, aki megkapott mindent, aki nekem adott mindent. A történet vége egyszerű és nagyszerű: próbálkozom menteni a menthetőt – a világom.

“Most minden szobában csak én lakom, és van egy fölösleges paplanom. És a másik szobában, ha nem vagyok, csak az van ott, amit én hagyok.” Viszló Éva – Doktor Hontalan